Tegnap olyan szépen megfeledkeztem a szent Valentin napról... talán ez mutatja, hogy mit is érzek vele kapcsolatban. De még jól is jött ki a lépés, hiszen a mai könyv, a 4. része a sorozatnak az, ami igazából a szerelemmel fogalkozik. Vagy legalábbis annak kiirtásáról.
(Júlia könnyen megúszta. Neki sosem kellett megölnie Rómeót)
Rose otthagyta az Akadémiát, Liszát és az esélyt, hogy testőr lehessen azért, hogy megmentse ami még Dmitrijből megmaradt. Szibériába utazik, mert úgy sejti a férfi nem maradt Amerikában. De nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy ő azt elképzelte. Először is, nem találja Dmitrij szülőfaluját, aztán az odaúton el kell viselnie egy szőke alkimista lányt, aki istentelennek és a sötétség gonosz gyermeiknek tartja a morákat és dampírokat legalább annyira, mint a strigákat. A faluba megérkezve rá kell jönnie, hogy senki sem értesítette Dmitrij anyját és testvéreit a férfi haláláról. Megismerkedik a családdal, ahogy egy kötelékkel rendelkező mora nővel és dampír férfival is, akik mesélnek neki néhány érdekes dolgot, mondjuk, hogy nem feltétlenül szükséges megőrülnie a sötétségtől, és hogy a lélek mágiát bármely tárgyba be lehet helyezni, hogy kihúzza az ember lányát sokféle bajból. Megjelenik egy feltűnő öltözködésű mora férfi is, aki mindenáron haza akarja küldeni Rose-t. Rose ugyan elhagyja a kisvárost, de nem megy messzire, csak ahol strigákra tud vadászni, és ki tudja szedni belőlük, hogy hol van Dmitrij. Aztán az emlegetett szamár meg is jelenik, elkapja Rose-t, és egy birtokon tartja, mint személyes szolgát... vagy hasonlót. Rose-nak sok idejébe telik, de kiszabadul és megküzd a férfival. Még mielőtt visszatérne Amerikába meg kell mentenie Liszát az Akadémia új igazgatójának lélek mágiát használó lányának befolyásától is. A történet persze nem érhet véget ilyen egyszerűen és olyan ajándék várja az Akadémián, amire nem számít és bárcsak ne is kapta volna meg.
(Roza, elfelejtetted az első szabályomat: Ne hezitálj!)
Oké, maga a történet furcsa volt, de élvezetes. Az, hogy Rose kibújt az iskolai keretek alól, hogy egymaga indult el megölni Dmitrijt, hogy a lelke békére lelhessen, szép gondolat, de bennem volt az a kettősség, hogy Rose meg fogja öletni magát, hiszen a férfi már dampírnak sem volt egyszerű, ha meg kiélesedtek az ösztönei strigaként, akkor azelőtt eltöri a nyakát, hogy levegőt venne... mellette meg pontosan tudtam, hogy úgysem hal meg, mert ő a főszereplő.
Nem igazán értettem egyet azzal sem, hogy a testőrtanonckodást ott hagyó fiatalokból verbúvált magának ilyen kis harci csapatot, de legyen. Arra jó volt, hogy ismét bebizonyosodott a vezetői gének a vérében vannak.
Na, de... amikor Dmitrij is színre lép, elkapja Rose-t, akkor megint egy nagyon kétes érzés merült fel bennem. Mert egyrészt, az hogy Dmitrij végre nem titkolta a szerelmét és vágyát Rose iránt, azért sok női szívet megdobogtatott az olvasók között. Amilyen odaadással viseltetett a lány irányt, amilyen türelemmel várta a válaszát, ahogy kényeztette a luxusbörtönben, és ahogy megvédte mindentől és mindenkitől azért nem olyan dolgok, amik mellett az ember csak úgy elsiklik.
(Az egyik hátránya annak, hogy "felébresztettek", hogy többé nincs szükségem alvásra,
és nem tudok álmodni. Ez szégyen, mert ha tudnék, akkor rólad álmodnék.)
De közben meg ott volt az, hogy Dmitrij olyanná tette Rose-t, amilyen a lány sosem akart lenni... gyenge, vérszajha. Mert hiába nem történt köztük fizikai aktus, azért Dmitrij sem volt szent. És amikor Rose megsérül, mert bántani akarják, akkor még a csaj van lecseszve, mert hogy nem tudja megvédeni magát... esznek belőle, ott van a szemén az a nyamvadt endorfin háló, ami lehetetlenné teszi, hogy gondolkodjon, mármint olyanon, ami nem Dmitrij körül forog, és még ő a hibás, mert nem elég erős, hogy megüssön valakit... Na mindegy. Ezért vannak furcsa érzéseim ezzel kapcsolatban, mert legyen bármilyen szexi a rabságban töltött idő, Rose azzá vált, aminek már a gondolatát is gyűlölte.
Dmitrij ebben a könyvben végre nem a megingathatatlan nyugalom mintaképe. Érdekes, de itt vannak céljai. Az, hogy kiírtsa a morákat, hogy végezzen a főnökével és átvegye a birodalmát, hogy együtt uralják a strigákat Rose-zal, amikor végre átváltoztatja... ezek mind érdekessé teszik, nem csak egy újabb szoborszerű testőrré, akinek nincs egy önálló gondolata sem amellett, hogy meg kell védenie a haszontalan és tehetetlen nemeseket. Itt... izgalmas karakter volt. Basszus, mennyire izgalmas karakter.
(- Fejezd be! Nem érted? Nem nyerhetsz?
- Akkor ölj meg! Azt mondtad megteszed, hogy ha nem adom meg magam.
Hát tudod mit? Nem teszem! Nem fogom! Szóval essünk túl rajta!)
Lisza története egy kicsit más kategória. Tegnap úgy fejeztem be ezt a bejegyzést, hogy kimutatta a foga fehérjét. Hát, igen, és időközben rájött, hogy máshogy is viselkedhetett volna. A legmeglepőbb, hogy erre Mia hívta fel a figyelmét, és nem bírtam szusszal annyit gratuláltam a kiscsajnak, hogy helyre tette az utolsó Dragomirt. Lisza viselkedése nagyon másmilyen volt ebben a kötetben, mint az előzőekben. Persze a végén kiderült, hogy nem ő volt a hibás, de érdekes volt látni, hogy milyen lenne, ha Rose-zal nem ismerték volna egymást, ha nem lett volna valaki, aki leállítsa az őrült, bulizós énjét. A végére persze kicsit sok lett a varázslás nekem, de itt is jó volt látni, hogy Lisza kifordult magából. Nem csak az elkényeztetett és mindig tökéletes morát alakította, hanem valami mást, egy kicsit vad, fiatal, meggondolatlan lányt, aki persze nagy árat fizetett a végén.
(- Mindig szeretni foglak!
- Ezt kellett volna mondanom.)
Sydney Sage az alkimista. Nem sokat tudunk meg róla, csak annyit, hogy fényevő, kávéfüggő, ki nem állhatja a mi fő hármasunkat és nagyon idegenkedik az egész alkimista léttől. És így nagyjából tényleg ennyi is volt. Ebben a könyvben.
Abe Mazur. Na, ő a kedvencem ebben az egészben. Még mielőtt rájöttem volna, hogy kicsoda, csodálltam azt a szarkasztikus humorát, a rendíthetetlen makacsságát és azt, hogy félelmetes híre ellenére Rose minden cinikus megjegyzésén csak szórakozott. Oh, imádtam! A legjobb karakter a könyvben.
És a végén még persze ott van Adrian. Az édes, drága, jó humorú és aggodalmas Adrian, már ha Rose-ról van szó. Ő is áldozat volt, de azért a szívem szakadt meg, amikor Rose féltékeny volt.
Kijelenthetem, hogy ez a könyv volt a kedvencem a sorozatból, még ha nagyon más irányt is vett, mint az első három. Remélem nektet is tetszik majd.
Szép estét!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése