Samantha Young London Road

Valamiért az első részt jóval többször olvastam már újra és újra, mint a második kötetet, de hogy miért, azt ne kérdezzétek, mert ha agyonütnek se tudnám megmondani. Nem, amikor ez a könyv is van legalább annyira jó, mint az előző. Azt nem merném kijelenteni, hogy jobb, mert azért nálam a Braden és Jocelyn közti szikrák elég sokat nyomnak a latba, de na, hát értitek.

Amíg az első könyv arról szólt, hogy Joss elveszítette a családját, és nem mer közel engedni magához senkit, félve, hogy őket is elveszíti, addig Johanna Walker pont a családja miatt nem hajlandó a tartós és bizalmas kapcsolatra.

Jo apja egy agresszív vadállat, aki gyerekkorában rendszeresen bántalmazta a lányt, majd börtönbe került, és így kivonták a családja életéből. Jo anyja idült alkoholista, és csak azért hajlandó kiszállni az ágyból, hogy lebattyogjon a futár elé a neten rendelt alkoholért. Jo egyetlen családtagját szereti igazán, és érte bármit hajlandó elviselni. Ő a tizennégy éves öccse, Cole. A szerény kamasz a nővére gyengéje. Ő érte, és a jövőjéért van két állása, és már fiatalon megtanulta, hogy ha gondoskodni akar az öccséről, akkor adott férfitípusra kell koncentrálni, az idősebb, jóképű, gazdag pasikra.

(Rajongói montázs Johannaról és Cameronról)

Jo tipikusan a szép lány, aki nem hiszi el, hogy több van benne, mint a külseje. A szülei, a főnöke, és a legtöbb cukrosbácsija is folyamatosan rombolja le az amúgy sem biztos lábakon álló önbizalmát. Ez egészen addig így megy, amíg meg nem ismeri Cameron McCabe-t, a fiatal grafikust, aki először kollégája, majd szomszédja, végül legbizalmasabb barátja lesz, meg még valami, persze.

Aztán felbukkan néhány régi ismerős, akiknek örülünk és akiknek nem, majd a történetnek boldog vége lesz.

Tegnap azt mondtam, hogy szeretem az írónő munkáit, mert életszagúak. Ahogy olvastam ezt a könyvet annyira depressziós lettem, hogy arra nincsenek szavak. És nem azért, mert ne tartaná fent a vicces, szarkasztikus és polgárpukkasztó stílust, hanem mert pontosan tudom, hogy vannak ilyen helyzetben élő gyerekek, családok. Az, hogy a történetnek boldog a vége, csupán a könyvkiadón és az írónőn múlt, mert végződhetett volna sokkal, sokkal rosszabbul is, ha a mindennapok sötét világából vennénk példát. 

Jo az előző könyvben nem volt szimpatikus karakter. Tipikus buta libát játszott, akinek csak a pasizáson járt az esze, és inkább érdekelte a pasas pénztárcája, mint az esze vagy a szíve. Nagyjából ennyi volt, amit megtudtunk róla. Most viszont... A folyamatos megaláztatás, fájdalom és szóbeli vagy fizikai ütlegelés mögött rejtőző akaratos és bátor nő olyan volt, mint valami bosszúálló angyal, ha az imádott öccse védelméről volt szó, de meghunyászkodott bárkinek és bármiről legyen is szó. Önmagát sosem védte meg. Ez zavarta nagyon Jocelynt, és nem tudtam vele nem egyetérteni.

Amikor Cam felbukkant egy arrogáns, felkapaszkodott és nagypofájú p@raszt volt. Szó szerint. Egymás után oltotta be a lányt, folyamatosan elmondta minden riherongynak, aztán meg volt lepődve, amikor a lány barátai meg úgy védelmezték, mintha maga lenne Szűz Mária.

(- Nem tudom ezt tovább csinálni. Én nem vagyok az a srác, aki folyamatosan azt kívánja, hogy csalja meg a barátnőjét,  amikor valaki mással van. - Düh és félelem mardosta a lelkemet.

- Cam, én...

- Akarsz engem. Tudom, hogy akarsz.)

Egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Joss a vasárnapi ebédnél kérdezgeti a lányt, hogy mit gondol Camről, Jo meg elmondja, hogy nem volt valami rendes vele. Braden, Adam, Cole és Clark szájában megáll a falat és villámot szór a tekintetük, de Joss az egyetlen, akinek az sugárzik a tekintetéből, hogy "Kit is kell megverni?". Imádom a bandát, mondtam már?

Aztán persze Cam volt az, akinek Jo kiönti a szívét, hogy igazából mi is történt vele, és miért csinálja mindazt, amiért Cam elítéli. Innentől jó barátok lesznek, jókat szórakoznak együtt, vacsoráznak hármasban Cole-lal és Cam elviszi dzsúdózni is a gyereket. Na, a szexuális feszültség egy percre sem csillapodik köztük, aminek úgy a könyv felénél aztán meg is adják magukat. Azt gondolnád, hogy innen már sínen vannak, ugye? Na, nem. Megjelenik Cam volt barátnője, aztán Jo apja is. Egyik dolog követi a másikat, és úgy néz ki, hogy Jo és Cam szakítanak, majd a fiúk egyöntetűen szét akarják verni Jo apját, részben sikerül is, és a végén persze ezek ketten megint egymásba kapaszkodnak, hogy boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

Camhez furcsán viszonyultam a teljes könyv alatt. Részben azért, mert olyan seggfej módra viselkedett jó sokáig, de közben meg nem tudta távol tartani magát Jotól. Kérdem én, ha elítéli, akkor miért taperolja? Mert az biztos, hogy a kettejük közti szikrák lassan lassan meggyújtanak mindent, különösen, ha igazán belejönnek a dolgokba. Nem gondolnád, legalábbis én nem gondoltam, hogy Cam a rideg külső mögtt és ahogy Joval bánik, maga az eleven tűz. Aztán ott van az is, mikor Cam barátai segítenek költözni a srácnak, és találkoznak Joval, aztán a fiúk persze azonnal leveszik, hogy kicsoda Jo, mert már hallottak róla. De vajon mit mesélhetett Cam a srácoknak? A következő arca meg az, amikor a jófej nagytestvért és legjobb barátot alakítja Cole mellett. Ha a kissráccal ennyire megtalálta a közös hangot, aki imádja a nővérét, akkor miért mondja el mindennek szerencsétlen lányt, miért nem hiszi el, hogy nem az a pénzéhes szuk@, akinek ő gondolja? A legvégén meg Blaire-t nem értettem. Nekem nincs problémám az exeimmel, de Cam is olyan volt, mintha nem tudná eldönteni, hogy most vissza akarja-e hozni az életébe a lányt, vagy sem, amíg meg ő ezen kattogott, addig Jo minden bizalmát elvesztette. Fafejű férfi...

A kémia és a beszólogatások viszont jól működött a két főszereplő közt, és annyira örültem, amikor Jo, ha mással szemben nem is, de Cammel szemben mindig megvédte magát. Lehet bármilyen alázatos a lány, de van amit már ő sem nyel le, tök jogosan, teszem hozzá. 

(Légy Kaledónai. Amikor a szemem visszavándorolt rá, és megláttam a tekintetében a fájdalmat, tudtam, hogy Cam az egyetlen férfi, aki az igazi énemet látta. És sokkal fontosabb, hogy messzebb látott annál, amit én hittem. Cam többnek látott engem, mint én saját magamat.)

A mélyebb értelme a könyvnek viszont az, hogy egyedül nem megyünk semmire, bárhogy is akarjuk, ha belegebedünk akkor sem. A barátaink, a fogadott családunk azért vannak, hogy támogassanak minket, mindenben. Egy új állást szerezni, egy bonyolult párkapcsolati kérdésben, vagy csak azért, hogy örömet tudj okozni a kisöcsédnek egy új edzéssel. Az ember sokszor elfelejti, hogy a barátok nem azért vannak, hogy legyen kinek dicsekedni az új telefonoddal, hajaddal, vagy kapcsolatoddal. Azért vannak barátaid, hogy kölcsönösen érdeklődjetek a másik iránt, hogy közös programokon mélyüljön el a szeretet köztetek és ha arról van szó, legyen, aki meg akar védeni bárki ellen, legyen az egy szemét főnök, vagy az agresszív apád.

Szeretem ezeket a könyveket, szeretem az írónőt, mert minden könyvében van valami mély tartalom, amit szatírikus, de vicces párbeszédekkel fed el, erős karakterekkel és megbolondít némi túlfűtött romantikával. Olvasd, élvezd, értékeld!

Szép napot!