Richelle Mead Vámpírakadémia

Van valami megnyugtató abban, ha az ember egy könyvsorozatnak áll neki. Talán az, hogy tudja, nem csak egy könyvről van szó, és bármi furcsa, vagy nehezen elhihető történik az első kötetben, a második, vagy a harmadik, vagy a hatodik, majd megmagyarázza. Aztán ott van az is, hogy hat könyv alatt az ember, ha akarja, ha nem megszereti a karaktereket, azonosul velük, vagy alig várja, hogy végezzenek a gonosszal. Amikor pedig eljön a "Vég" és le kell tenni a sorozat utolsó részét, konkrétan meggyászolja a sorozatot és nem akarja elhinni, hogy nincs tovább.

Persze van, aki ennyire azért nem érzi drámainak a helyzetet, de én... én sajnos ennyire könyvfüggő és mániákus vagyok. Az elmúlt héten, plusz egynéhány napban, elkezdtem, beleszerettem és befejeztem a Vámpírakadémia című sorozat 6 kötetébe. Azt is hozzá kell tennem, hogy nem először olvastam az első két könyvet. Még középiskolában kezdtem bele, aztán valamiért abba is hagytam. Nem emlékszem, hogy mi okozta a problémát, de arra igen, hogy nagyon dühös voltam a történet alakulásáért és hogy annyit szidtam, hogy már én untam magam. Úgyhogy szépen el is lett felejtve, aztán valamiért valahogy eszembe jutott és nagy lendülettel beleugrottam az első könyvbe, és nem is bírtam leállni. Konkrétan fizikai rosszullétet éreztem, hogy megkezdődött a következő félév, és az órák alatt nem olvashattam, mert az első órákon azért illik odafigyelni, ha másért nem is, de hogy mire fogunk jegyet kapni május végén.

(Ők az elsők - A testőrök jelmondata)

Megszokhattátok már, hogy számomra a karakterek a legfontosabbak egy könyvben, hogy mennyire tudok beléjük helyezkedni, hogy mennyire érzem át a fájdalmukat, az örömüket, a kitartásukat, vagy bármi mást. Na ez itt is fenn áll. És nem is akárhogy. Előre ki kell jelentenem, hogy ez egy nagyon hosszú bejegyzés lesz. Hat könyvről nem is lehet röviden írni, még ha nem is a történéseket fogom kifejteni, de az érzéseim sem egyszerűek ezzel kapcsolatban.

Maga a történet egy teljesen új megközelítés a vámpírok világába. 3 fajra oszlanak a szereplőink, +1 ami az embereket jelenti, de ezt annyira nem kívánom kifejteni. Szóval vannak a:

1. Morák: vámpírok, valóban. Vérre van szükségük az életben maradáshoz, de esznek és isznak, mint az emberek, születnek, meghalnak, mert hogy nem élnek örökké... (aki már a száz évet megélte az ősöregnek számít) és kis meglepetés, de varázsolnak. Vagy legalábbis a 4 elemet (tűz, víz, levegő, föld) tudják mozgatni. Vannak köztük királyi leszármazott morák, tehát a főnemesek. Vannak kis nemesek, és közemberek.
2. Strigák: ők a rossz vámpírok, akiket mi emberek is ismerünk a történetekből. Csak vérrel táplálkoznak, megölik áldozataikat és fő céljuk a nemes morák megölése, a társadalmuk eltörlése. Ők már nem tudnak varázsolni, de a mora vértől erősebbek lesznek, és valóban örökké élnek, majdnem. Három módon lehet megölni őket: lefejezéssel, elégetéssel, és a jó öreg, ezüst karó a szívbe módszerrel.
3. Dampírok: ők eredetileg a morák és az emberek kapcsolatából származtak, mint fél vámpírok. Az emberek szívósságát örökölték, és a morák kitűnő érzékszerveit. Ők a testőrök, akik a morákra vigyáznak, hogy a strigák ne tudják megölni őket. Az iskolákban kemény kiképzésnek vetik alá őket, hogy a való világban meg tudják védeni a "tehetetlen" morákat. Szükségük van a  morákra, mert valami genetikai okból a dampírok egymással nem nemzőképesek, csak egy dampír és mora kapcsolatából születhetnek dampírok, és maradhat fenn a fajuk. Ennek kapcsán sok mora férfi ki is használja a dampír nőket, akik inkább a gyereknevelést választják, mint a testőr életmódot. Ezeket a nőket csúnya szóval "vérszajhának" nevezik, de ez nem is fontos a mi szempontunkból. Jelenleg még nem az.

A középpontban egy mora lány, Vaszilisza Dragomir és legjobb barátnője és egyben testőr(jelölt)e Rosemarie Hathaway áll. Lisza egy balesetben elvesztette a családját, így ő a vérvonala utolsó leszármazottja, mondanom sem kell, hogy főnemesi sarj a leányzó. Mindketten a Szent Vlagyimir Akadémiára járnak, de valaki folyamatos terrorban tartja Liszát, ezért Rose megszökteti a lányt, hogy biztonságba vigye az emberek világában. Két évet tudnak eltölteni relatív nyugalomban, folyamatosan a nyomukban járnak azonban a morák testőrei, hogy visszavigyék őket az Akadémiára, ahova tartoznak. Az egyetlen, aki erre képes is lesz, Dmitrij Belikov, egy fiatal testőr, akit Lisza mellé rendelnek a védelme szempontjából. 

Amikor visszatérnek az Akadémiára a lányoknak sok mindennel meg kell küzdeniük. Az iskolai lemaradással, a tanárok elítélő viselkedésével, a normális kamaszélet minden csínjával-bínjával, így a pletykákkal és a rosszakarókkal, nem mellesleg ismét megtalálja őket a zaklató.

Miközben Rose különórákat vesz Dmitrijtől, hogy felzárkózzon a társaihoz, nyomozni kezd azután, hogy mi, vagy ki lehet Lisza zaklatója. Nem mellesleg pedig beleesik a magántanárába, akit csak úgy megjegyzem, a könyvben többször "Istennek" titulálnak a harci képességei és nem mellesleg a kinézete miatt.

(A könyvsorozat 6 része)

Ennyi az első könyv leírása. Rövid? Nem. Érdekfeszítő? Annál inkább. De ismét eljutottunk odáig, hogy nem a cselekmény az érdekes. Persze, az sem elhanyagolható, de a karakterek a legfontosabbak.

Rose, Rose, Rose. Mit is mondhatnék róla? Ugye az egész könyv az ő szemszögéből van, és az első szó ami eszembe jut róla az, hogy "Badass". Bárkinek megmondja a tutit a fanyar és szarkasztikus humorával, bárkinek és bárhol szétrúgja a hátsóját, legyen az diák, tanár, idegen, vagy testőr. De persze mindezt Lisza érdekében, aki nem kicsit a rögeszméje. Már értem én, hogy Lisza az első, a legjobb barátnője, a legfontosabb ember a számára, és így tovább, de van határ az egészséges aggodalom és a túlzott féltés között. Azt viszont nem mondhatnám, hogy ne érteném meg a félelmét és a szorongását, hiszen valaki folyamatosan Liszát támadja és "véres ajándékokkal" halmozza el.

Rose kapcsolata Dmitrijvel már egy kicsit más kategória. Tizenhét éves lány, egy istenszerű tanárral már magában adja a problémát, de ha ráadásul a lány jóval értelmesebb, mint aminek egy tizenhét évest elvárnak, akkor már tényleg baj van. A köztük lévő kémia és az, hogy mennyire egymásra hangolódnak persze jelentősen el van túlozva, de rendesen izgultam, amikor kettejük civódásairól, edzéseiről, és a "zen" beszédekről olvastam. Nagyon jó párosítás volt.

Rose valóban egy erős karakter és kérdés nélkül a legjelentősebb személy a könyvben, hiába Lisza a főnemes, a modell alkat és a csodabogár a maga "lélek" erejével. Sehol sincs Rose-hoz képest.

(Vérnővérek: Szeretet és hűség mélyebbre hatol, mint a vér)

Lisza számomra egy nagyon fura karakter. Megértem a fájdalmát, a félelmeit, de magát, mint ember, bocsánat, mint mora egyszerűen nem tudom értelmezni. Aztán lehet, hogy csak Rose mellett már egyáltalán nem maradt más, amire számíthatnánk, amire vágynánk, de a Liszáról szóló részek nekem nem mondtak semmit, csak "Jó, hát vannak, akkor olvassuk."

Dmitrij, mint montam egy Isten. A maga nyugodt és megingathatatlan stílusával, ahogy folyamatosan helyesen akar cselekedni, ahogy mindent megtesz, hogy távol tartsa magát Rose-tól, de mégis ő az első, aki ugrik, ha a lány bajba kerül. Nem tudok mást mondani, mint hogy ilyen típusú férfi is csak a könyvekben létezik. Minden rossz indulat nélkül, de ez az igazság. Ilyen tökéletes ember nincs. Talán ez az egyik baj vele. Mert amíg Rose rossz tulajdonságait tudnám sorolni napnyugtáig, Dmitrij olyan, mint a Michelangelo David szobra. Tökéletesre formázott, hideg, merev és olyan nyugodt, hogy ismétlem, olyan nincs. 

Ha már Rose rossz tulajdonságai: az önfejű és makacs hozzáállás sosem tartozott számomra a rossz tulajdonságok közé, de itt egy kicsit már átlendült a ló másik oldalára. Az egoista megjegyzései, még ha nem is rossz szándékkal, de ott vannak és egy egészséges önbecsüléssel és öntudattal rendelkező nő sem használhatja ennyit a "csodálattal és szerelemmel" kifejezést, már szerintem. Mert hogy ő pontosan látja, hogy hány pasi van beléesve, mégis játszadozik az összessel. És ahogy a könyvek haladnak előre, egyre többel is. Az engedetlensége sok problémát okoz, pedig annyival könnyebben meg lehetne oldani sok mindent, de ő csak megy a maga feje után. Soroljam, még? Inkább nem, kell maradnia valaminek holnapra is.

Mert ahogy belekezdtem ebbe a bejegyzésbe rájöttem, hogy egy novellát tudnék írni a könyvekről, a történetről és a szereplőkről, úgyhogy mégis inkább részekre bontom a történéseket. Szóval mára ennyi volt. Imádtam az első könyvet és alig vártam, hogy a másodikba is belekezdhessek. Ha van kedvetek, hát hajrá. Én nem bántam meg, remélem ti sem fogjátok.

Szép napot!