Sose kezdjünk negatív mondattal semmit... se dolgozatot, se párbeszédet, se blogbejegyzést. Na, de vannak azok az alkalmak, amikor muszáj. Szóval, sajnos ismét beleestem abba a hibába, hogy borító helyett most éppen, címéről ítéltem meg a könyvet.
"Hello újra kedves exem." Kinek ne tetszene egy ilyen könyv? Annyi lehetőséget rejt magában, hogy csak pislogtam a monitorra, mikor a fülszöveget olvastam. Aztán már a könyvet olvastam, aztán meg csak pislogtam a könyv utolsó oldalaira nagy szemekkel és értetlen kifejezéssel az arcomon.
Rossz volt a könyv? Nem. Rosszul volt megfogalmazva a történet? Nem mondhatnám. Rosszak voltak a karakterek? Hát... inkább csak furcsák, mint rosszak. Akkor mégis miért volt egy kimondott rossz érzés a gyomromban, mikor befejeztem Tomor Anita könyvét?
Kezdjük az alap-szituációval. Adott egy nő és egy férfi, akik hét év után újra találkoznak. A férfi híres autóversenyző, a nő pedig feltörekvő újságíró. Mind tudjuk, hogy fog végződni a történet, mert már millió és egy ilyet olvastunk. Ezzel még nincs is semmi baj, hisz nincs új a nap alatt.
Amit én nem értek, hogy miért evidens, hogy a nőnek szegénynek kell lennie a szerelmi történetben? Miért kell ezeréves autókkal furikázni, ami rosszabb állapotban van, mint egy-egy Tesco bevásárlókocsi? És miért csak gondol arra, hogy elhajtja a nemkívánatos egyedeket, miért nem cselekszik?
Szó szerint ebben a történetben úgy rángatják a női főszereplőnket, mint egy marionett bábut. A férfi nem csak az ágyába akarja befúrni magát, de megjelenik a munkahelyén, konkrétan kizsarolja a főnökétől, hogy minden interjút csak a lány készíthet vele, a celebvilág középpontjába rángatja, és még ő van megsértődve, amikor a nő nem akarja elfogadni a vagyonokat érő ruhákat-ékszereket-cipőket és táskákat, meg tiszta pipa lesz, amikor a saját holmijait eltűnteti hol maga a férfi, hol annak házvezetőnője.
Tisztázzuk, nem utálom ezt a könyvet, mert szórakoztató. És ez is a lényege. De nem adnám a fiatal felnőtt lányom vagy fiam kezébe, mert nem akarnám, hogy ilyen személyiségekké fejlődjenek. A lánynak megvan a magához való esze, de hagyja, hogy a férfi manipulálja. A fiú meg... ha egy barátnőm azt mesélné, hogy ezeket megtette vele a srác, akivel randizik, csak egy dolgot mondanék neki... Fuss, Forest, fuss! Ennyire egocentrikus, makacs és fafejű férfi figurára vágynak a lányok? Mert oké, hogy gazdag, jóképű, jó testű és híres, erre nincs is panasz... de tényleg ennyit számít, hogy egy sarkosan és előre is elnézést kérek az írónőtől, de egy újabb Mr. Greyt kapott az olvasó? Közel sem a szexualitáson van a hangsúly, hanem az irányításmánián. Minden mozdulatát, tettét és mondatát előre megfontolta, lejátszotta az összes lehetséges verziót magában és mindre fel is készült. Lehet, hogy ezt valaki romantikusnak nevezi, én ijesztőnek találom.
Persze, mindenkit elragadnak az érzelmek, és van aki már az első randi után látja magát fehérben az oltár elé vonulni, van aki az első szülői találkozásnál ízlelgeti a szájában az anyós-após szavakat... száz szónak is egy a vége, előfordulnak ezek az elhamarkodott következtetések.
De az, hogy figyeltessen hét éven keresztül, mappája legyen rólad a laptopján és dátumra pontosan tudja, mikor szakítottál az előző pároddal, hogy a volt barátod ki volt - mit csinált - hova utazott és miért, és arról nem beszélve, hogy úgy vásárolt házat, hogy abban nem csak ti ketten, de a még meg sem született gyerekeitek is bőven és kényelmesen elférjetek... Én egy szóval jellemezném: Creepy - bocsánat, szóval Hátborzongató.
De, ha még el is tekintünk a főszereplőktől, mert persze nem csak belőlük áll a könyv, akkor is csupa csupa negatív jellemzővel ellátott mellékszereplővel találkozunk. A borzalmas főnök, aki a titkárnőjével folytat viszonyt és egyébként egyáltalán nem tiszteli a nőket. A legjobb barátnő, aki gyakrabban jelenik meg más más férfi ágyában, mint a munkahelyén. A legjobb barát, aki folyamatosan több vasat tart a tűzben. A karrierista orvos, aki szakít a barátnőjével, mert nem akar gyereket, aztán visszatáncol, amikor rivális kerül a képbe. Az undok modell, akivel főhősünk megcsalta a főhősnőnket, és a főhősünk ősellensége, aki nem fél bemocskolni a kezét, hogy mindenétől megfossza vetélytársát.
Ismétlem, hangsúlyozom: Nem utáltam a könyvet. Könnyen és gyorsan olvasható, kicsit inkább olyan, mint egy forgatókönyv, de ezzel semmi baj, mert kikapcsol. Én is alig tudtam letenni, mert ha egyszer már belekezdtem, akkor még egy fejezetet, aztán még egy fejezetet, aztán még egyet... és vége lett. A problémám inkább ott kezdődött, amikor befejeztem. Mert akkor kezdett el igazán kattogni az agyam, hogy: Mit is olvastam most? És az már annyira nem tetszett.
Mindenesetre, ahogy eddig mindig, tartom magam ahhoz, hogy ne hallgasson rám senki. Olvassátok el és ítéljetek magatok.
További szép estét mindenkinek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése